Lebegés a semmiben

Mindig is ezt tettem. Nem igazán tudnék olyan pillanatot mondani az életemből amikor én irányítottam, én döntöttem és nem pedig csak hagytam, hogy magával sodorjanak az események.
Folyton arra gondolok, mit csinálok rosszul, miért nem élem az életem. Miért érzem úgy, hogy szeretem ezt az életmódot, hiszen közben viaskodom magammal állandóan.
Hátborzongató arra gondolni, mi lehetne, ha tettem volna bármit is. De csak hagytam, mindig csak engedtem a nyomásnak és mindig össze is törtem alatta. Nem is tudom, hogyan rakhattam magam össze minden alkalommal. A kirohanásaimat már lassan én sem bírom elviselni. Rágódom és az önmarcangolás sötétjében rekedve, kiáltozom segítségért. Ami tudom, hogy addig nem jön amíg én össze nem szedem magam.
Néha arra gondolok, hogy minden amire én vágyom, az igazából mások elképzeléseinek tükröződése. Elvárják tőlem, szeretnék ha olyan lennék. És én ezek szerint élek, ami nagyon-nagyon nehéz. Az elvárások nőnek és én már nem tudom melyikhez kellene felnőnöm.

Időhurok

Nem tudtam megbirkózni az idő múlásával. Nem is a testem változásaival, inkább a lelkem képtelen volt tartani az iramot. Gyereknek érzem magam és sokat gondolok arra, mit élnék meg éppen, hogyan tenném ha újra megtörténne. A múltam tényleg a földhöz szegez és nem jutok előrébb. A dolgok csak megesnek körülöttem és mire feleszmélek egy-egy pillanatból már rég elillant.
Valahol ott ragadtam, mint egy időhurokban, úgy ahogy áthelyezik magukat a sci-fiben a fiktív szereplők. A múlt és a jelen között elromlott valami és a semmi közepén lebegek tehetetlenül nézve magam távolról. Mint, ha nem irányíthatnám az életem. 
Pedig ez, ahogy mondják, elhatározás kérdése. Én mégis a depresszió kellős közepén csücsülve csak hallgatom a kritikákat. Mit kéne, hogyan kéne.
Talán nem én vagyok a hibás? Az idősebbek hajlamosak elfelejteni mit is csináltak az én koromban. És talán-talán nem is vagyok úgy lemaradva. Nem tudom.
Szeretnék élni! Úgy igazán, remélem egyszer úgy érzem majd, hogy igen! Itt vagyok, itt vagyok végre, ahol lennem kell! És akkor, amikor itt kell lennem.

a határ

Barátság, szenvedély. Sokszor érezzük úgy hogy nem mi irányítjuk az életünket , hogy nem felelünk minden pillanatért. Pedig ez csak a szívünk kifogása arra, ha önzően cselekszünk. Hol a határ, amit már nem szabad átlépni mert nem csak másoknak hanem magunknak is fájdalmat okozunk. Bármennyire is azt gondoljuk, jó lesz ez így nekünk.
Csaló vagyok, olyan aki önző ha szenvedélyről van szó, magamnak akarom ha megkaphatom, nem szalasztom el a pillanatot. Így azt kell mondanom, nem ítélkezhetek mások felett. Mindenki gyarló ember, követ el hibákat, melyeket később bánni fog. De hol a határ amit ha átlépünk felőrlődik a lelkünk?! Azt hiszem, az amikor tudjuk hogy egy olyan ember bizalmát játszottuk el aki sokat jelent és akire számíthatunk... és mégis megtettük. Az ember önző és követ el hibákat de a határ átlépése jobban fog fájni majd mint a szükség

Szenvedély

Igazán bűntudatos érzés, nem tenni semmit és még is folyamatosan szidni magunkat amiért azon gondolkozunk, hogy miért süllyedünk bele megint a régi szeretők emlékébe. Amikor van egy tökéletes kapcsolatunk. Együtt élünk, sok év múltán is tényleg tiszta szívemből szeretem. Mégis.
Ilyen amikor elveszik a szenvedély? Hát igen, ez az érzés már csak a veszekedéseinkben van.
Mit lehet tenni?! Én nem hiszek a magazinokban fellelhető parázs felélesztő trükkökben. Azok, ahogy a szenvedély is csupán az elején működnek?! Nem merek előállni semmivel. Megszoktuk egymást és évek óta ugyan úgy teszünk mindenben. Ha felvetődik a változtatás gondolata, elvetjük rögtön, mosolyogva, hogy ez micsoda bolondság. És azt várjuk, hogy majd a másik tesz valamit, mert az ő dolga... ez szomorú.
Tudom és még sem teszek semmit. Vagyis de, a régi szép időkre gondolok, amikor még volt szenvedély. Vagy elkalandozok és elképzelek egy forró éjszakát, amikor bizony senki nem mondja, hogy 'ne, még egyszer nem birok'.
Az ember alapvetően nem monogám természetű, azonban erre vágyik és ennek minden nap issza a levét.
Ki a tökéletes számunkra? Feltétlenül az, akivel minden mint a karikacsapás? Vagy olyannal is lehet boldogan amíg meg nem, akivel minden apró dologért meg kell küzdenünk? Tanácsot adunk egymásnak, de minden kapcsolat annyira más, nem húzhatunk egy lepedő alá bizonyos eseteket, csak mert vannak hasonló vonások.
Akkor mégis mihez kezdjünk a kételyeinkkel? Attól rettegni minden nap, hogy egyre közelebb lesz amikor már 'elkéstünk' és nem terem babér számunkra.
És ekkor, átkoztam, azt a 15 éve lányt aki azt kívánta, bár csak jönne egy rendes pasi. Vigyázz mit kívánsz!- mert hamarabb teljesül, mint gondolnád. Mert egy rendes pasi, sajnos nem azt jelenti, hogy minden rendben lesz és hátradőlhetsz, megtaláltad. Egy rendes pasi azt jelenti, hogy nem hagy faképnél, nem hátrál meg és követni fog, hűségesen, kitart melletted. Lányok, ezt szeretnénk?! Is. Talán. Nem tudom.
Jöhet a kifogás, túl korán jött, ez a probléma. Ebben nem hiszek. Talán inkább csak lehet, hogy nem ő a Nagy Ő, talán csak Kis Ő. Talán, talán. Szeretem.
De meddig elég ez?! Ha elég egyáltalán.

Szerencsecsillagos volt az ég

Kimentem az erkélyre, hogy rágyújtsak egy szál cigire, amely mostanság az esti bűnözésemmé vált. Megláttam egy csillagot a felhős égen, ami a fényszennyezett Nagyvárosban amúgy is ritkaság. Eszembe jutott egy most olvasott könyvből egy részlet, a Szerencsecsillagom. Talán nekem is van. Elmerengve bámultam, mígnem pislákoló gyertya lángjához lett hasonló. Átfagytam, beköszöntött az ősz és én ezt hajlamos voltam elfelejteni. Mezítlábasan bújtam csupán a papucsomba.
Majd a gondolataim átterelődtek újból az írás felé. Milyen sok nő érezhet inspirációt a Szex és New York sorozat nézése közben, ahogy én is. És ez elkeserítően átlagossá tesz úgy érzem. Még is nagyon jó témának találom a barátaim illetve a saját mindennapi életem boncolgatását.
Valószínű sokat is fogok írni erről, és remélem szórakoztató, tanulságos lesz olvasni az okfejtéseinket, hibáinkat, apró cseprő gondolatainkat.
Most kaptam épp egy érdekes linket. Azt tartalmazta, hogy mik az óvodai jeleink üzenetei. Hátborzongató, mikor egy ilyen kis jellemzés ráillik az emberre. Én úgy éreztem, mintha figyelnének, hozzám igazítanák. Félve nyitottam meg, sejtettem, hogy rám ismertek a jellemzésből. Rövid volt, egy mondat, minden szava jól jellemzett. Mint egy horoszkóp, semmi konkrét és mégis.
Ilyenkor pedig arra gondolok, segítenek e ezek a kijelölt ösvények. Beskatulyáznak embereket egy jel alapján. Ilyenkor felkiáltanék!
Jelentkezzen akinek hóvirág volt a jele az óvodában!- Igaz ez?!
Nehezen válik felnőtté? Igen, biztosan, hiszen ki nem?! Ahogy a Szex és New York rajongásommal, így valószínű ezzel sem vagyok egyedül.

Látni

Nézni, és látni. Az emberekbe vetett hit adott erőt, egy darabig. Majd lassan feladtam minden reményem, és csak néztem, nem akartam látni. Alig múltam húsz és a világ nagynak tűnt, veszélyesnek és cseppet sem éreztem, hogy itt egy fiatalnak hatalmas lehetőségei lennének. Láttam példát erre, arra és nem tudtam eldönteni mi az igazság. Jó világban élünk, vagy romboljuk a környezetünket napról napra, mígnem pár ezer év alatt romba döntjük a természet káprázatos munkáját. Nehéz pozitívan gondolkozni, miközben a boldogságra, csupán hébe-hóba kapunk a rohanó világban egy-egy pillanatot. Tragédiák mindenütt, a sajtóban, a barátaink között, a családunkban és a saját lelkünkben is csupa kétség. Hogyan kéne élnünk? Mit kéne támogatnunk, hogy előrébb jussunk és ne a múlton sajnálkozva visszafejlődjünk, lesüllyedjünk a mélybe. Ezt nem tanítják. Sehol. A válasz már rég megvan, és csak nézzük-nézzük a lehetőségeket, de nem látjuk igazán, mennyit is tehetnénk. Nézni és látni kellene, tanulnunk azt, hogyan tegyünk igazán a dolgokért.

Kissé negatívan indultam neki, de mindenkinek vannak rossz napjai, a gondolataimat szeretném megosztani, és lesznek felhőtlen napsütötte bejegyzések is, ígérem.